Az 1. huszárhadosztály „elveszett” iratanyaga

Történetünk nem itt, és nem most kezdődött. A huszárhadosztály történetét, harcait, és elesettjeit immár közel húsz esztendő óta kutatom. Kutató csapatommal a Vértes lövészárkainak, bunkereinek felkutatását végezzük sok-sok éve, és a fellelt tárgyanyagokat restauráljuk, összegyűjtjük. Ezzel párhuzamosan kutatunk írott források után, információkat gyűjtünk az ottélő idős emberektől. Ezekről a történetekről azután könyvek formájában számolunk be olvasóközönségünknek. Az elmúlt néhány évben három könyvünk is megjelent a Szülőföld Könyviadó gondozásában. (Bene János – Szebenyi István, Vértes a huszárok Doberdója, 2018., Szabó Péter – Szebenyi István, Az utolsó töltényig, 2021., Szebenyi István, Sírjaik hol domborulnak, 2022.).

Amikor a könyveinkhez anyagot gyűjtöttünk, és megkerestük a muzeális intézmények levéltárait kérésünkkel, mindenhol azt a választ kaptuk, a huszárhadosztály teljes iratanyaga elveszett, vagy megsemmisült. Így a forrásanyagok hiányában lénytelenek voltunk a fennmaradt személyes naplók, visszaemlékezések információira hagyatkozni. A sors akarta talán, hogy egy váratlan fordulat következzen be, és a hadosztály elveszettnek hitt dokumentumainak nyomára akadjak.

Kiadóm mutatott be Simon László vezérkari őrnagy leányának, Csorba-Simon Máriának.

Mária édesapja az 1. huszárhadosztály vezérkari főnöke volt, aki titokzatos körülmények között halt meg a Bakonysárkányi kúria parkjában 1945. január 11-én. A hivatalos történelemírás szerint öngyilkosság, szerintem pedig gyilkosság történt. Könyvem megírásakor éppen ebben az ügyben kerestem fel Máriát, és kértem meséljen, illetve nézzük át a megmaradt családi dokumentumokat. Ekkor mesélt nekem először Bánó-Kacskovics Zoltánról, édesapja barátjáról, nagybátyjáról, aki mindig vele volt, egészen titokzatos haláláig. Búcsúlevelében is neki írta ezeket az utolsó sorokat:
" Nem tudok másként cselekedni! ...Az én szomorú végem legyen figyelmeztetés arra, hogy így nem lehet harcba vinni csapatokat. Nem gyávaságból megyek el, hanem azért, hogy ebből a tettből sok ezer embernek java származzék. Családomat ne értesítsék, hogy hitük megmaradjon az ostrom szomorú napjaiban."

"Zoltán! Rád bízom Máriát és a gyermeket, valamint őt, aki jönni fog. Nem tudom, hogy mi lesz velük, de Neked meg kell értük maradnod. A te erőd az én egyetlen reménységem."

Zoltán azért is volt feltétlen bizalmasa Simon Lászlónak, mert felesége (Bánó) Csorba Mária, és Bánó-Kacskovics Zoltán testvérek voltak, tehát a sógora volt. Így hát érthető, miért is bízta rá gyermekeit és születendő gyermekét Máriát.

Bánó-Kacskovics Zoltán túlélte a háborút, hazajött az amerikai fogságból. Mária elmondta nekem, Zoli bácsi egy nehéz vasládáról mesélt neki, amelyben elásták a hadosztály teljes iratanyagát, dokumentumait.
Egy levelet mutatott nekem, amelyben a nagybácsi a következőket írta le:

Édes Marikám!

Őszintén szólva meglepett szíves leveled, mikor láttam ki a feladó és még inkább akkor, mikor elolvastam és felfogtam a tartalmát. Azóta 25 év telt el, hogy születtél és lezárult ez a korszak, ami után érdeklődsz. Sajnos azok a feljegyzések, melyeket vezettem a hadosztálynaplóban, egy Ausztriai grófi kastély parkjában pihenik örök álmukat és alig valószínű, hogy valaki is rátalál már annyi idő után, az akkor oly féltve elásott okmányokra. Már a település neve sem jut eszembe, csak arra emlékszem, hogy valahol az Ens folyó keleti partján állt az a gyönyörű kastély, lovagteremmel és dámvadakkal a parkjában, ahol a háború utolsó napjai ránk köszöntöttek és ahol akkor minden dokumentumot elástunk, gondolom harmadmagammal, de már azt is elnyelte agyamban a feledés homálya. Lehet, hogy térképen (részletesen) talán a nevet olvasva felötlenék a név és a helyszínen járva meglelném azt a kis dombot a parkban, melynek tetején az okmányokat elástuk. Arra emlékszem, hogy leléptük a távolságot a gödörrel néhány környékbeli fától, de ez minden, ami ezzel kapcsolatba leveled óta előkerült abból a bomlásból, melyet fiaim még agynak neveznek.1

A levélben leírt információkat összevezettem Tomka Emil huszáralezredes fennmaradt naplóbejegyzéseivel, aki ezt írja naplójában:
Schweinhub, 1945. április 6. - május 8.

IV. 6-án 7 h-kor indultunk Haagba. Itt Soltész szds. jelentkezett, mint szállásszabályozó tiszt. Szállásunk Haagtól délnyugatra 7-8 km-re terült el. Az elhelyezkedés e területen lévő tágas tanyacsoportokban igen kényelmesen volt megoldható. Az ezredparancsnokság tőlünk keletre, 2 km-re, a hadosztály-parancsnokság 4 km-re, Salaberg nevű várkastélyban volt elhelyezve.2

Mária történetével korábban két neves történészt is megkeresett, illetve a Hadtörténeti Intézet és Múzeum egyik történészét. Senki sem hitt neki, így nem indult erre irányuló kutatás soha. Meggyőződésem, hogy a két egymástól független információ alapján feltételezhető, hogy a hadosztályparancsnokság ebben az időpontban a Salaberg kastélyban volt, és mielőtt amerikai fogságba vonultak volna, a hadosztály iratanyagát a kastély parkjában elásták. Csupán négy ember tudott róla, akik elásták, illetve az, aki parancsot adott erre. Közülük már egy sem él.

részletessége arra enged következtetni, hogy az iratanyag nem semmisült meg, nem veszett oda. A huszárság végnapjainak történetét egy elásott vasládában, a Salaberg kastély parkjában találhatjuk meg!
Több a történetet alátámasztó leírás, visszaemlékezés, dokumentum is igazolja, hogy abban az időszakban a hadosztály parancsnoksága a kastélyban volt:
„A hadosztályok leharcolt csapatai az Enns folyótól keletre Haag, Salaberg területén gyülekeztek, hogy onnan а VIII. hdt. parancsnok szándéka szerint mielőbb az Enns-től nyugatra kerülhessenek.”3
„1945 május első napjaiban még a Nádasdy huszárok egy különítményével gr. Bissinger Rudival és Kálmán Pistával az Amstetten-i szétbombázott pályaudvaron eltakarító munkákat végeztünk, hogy Salaberg környékén elhelyezett részeit a 1. honvéd huszárhadosztálynak a németektől élelmezésben részesüljenek.”4

„A legénység maradék fegyvereinket ásta el és mindenki előkészületeket tett az elmaradhatatlan orosz fogságra.”5

A fegyveranyag egy részét ahogy a fenti idézet is leírja elásták, a másik részét pedig egyszerűen az Enns folyóba hajították.

„Miután Schell Zoltán ezredes nem volt fellelhető, — röviden közli, hogy a hadosztálynak éjfélig szabadon tartja átkelés céljából az Emshofen-i erőmű hídját, majd köszön és úgy ahogy jött — távozik.”6
„A hadtest parancsnokság és közvetlenei St. Marien területén (Linz D. 15 km) az 1. huszár hadosztály Kronedorí területén csoportosult.

A fegyverletétel az Enns folyó átlépésekor történt oly módon, hogy a kézifegyvereket és lőszert a híd átlépésekor a folyóba kellett dobni. Pisztolyokat, távcsöveket a híd őrség szedte össze —, több helyen a karkötő órákkal és pecsétgyűrűkkel együtt.”

Az erőmű, és annak ma is megtalálható hidja 1930 – 1940 között épült, és megfelel a leírásban szereplő feltételeknek, ez volt a közelben az egyetlen híd, amin átkelhettek.

A legenda talán végre valósággá válhat, és közel 80 év után hazakerülhet a huszárhadosztály elveszettnek hitt iratanyaga, amely talán újraírhatja történetüket, és a történelmünket egyaránt.

Tomka Emil így ír naplója zárszavában: „Hőseinket most nem is annyira a sírhant, mint inkább a feledés temette el.”