Több mint fél évszázada, hogy a háború utolsó napját megéltük. Ahogy soraink ritkulnak, úgy szaporodnak az emlékiratok és történelmi munkák a huszársággal kapcsolatban.
Sohasem voltam tollforgató katona, de az a körülmény, hogy a megjelent emlékirodalomban sehogy sem találkoztam azok nevével, akiknek zömmel köszönhetjük, hogy még életben vagyunk — kényszerít ezen sorok megírásához.
1945 május első napjaiban még a Nádasdy huszárok egy különítményével gr. Bissinger Rudival és Kálmán Pistával az Amstetten-i szétbombázott pályaudvaron eltakarító munkákat végeztünk, hogy Salaberg környékén elhelyezett részeit a 1. honvéd huszárhadosztálynak a németektől élelmezésben részesüljenek. Dönitz tengernagy május 5-i beszéde után hajnalban, a főútvonalat kerülve a Strengbergen át erőltetett menetben visszavonultunk a hadosztály körletébe. Elgondolásunk az volt, hogy ha már fogságba kell esnünk, úgy ezredünk keretében és nem a németekkel. Bajtársainkat nagyon levert hangulatban találtuk. A legénység maradék fegyvereinket ásta el és mindenki előkészületeket tett az elmaradhatatlan orosz fogságra. Amíg mi Amstettenben dolgoztunk az ezredek (maradványai) angolul beszélő tiszti járőröket küldtek át az Enns folyón a még szétszórtan ellenálló német vonalak mögé, hogy felvegyék az összeköttetést az amerikaiakkal. A huszárhadosztály kizárólag a keleti hadszíntéren harcolt az oroszok által is elismert eredménnyel, tehát érthető, hogy inkább amerikai fogságba akartunk kerülni.
Sajnos a járőrök egy kivételével nem jutottak el magasabb parancsnokságokhoz. Az amerikaiak barátságosan, de visszaküldték őket. Gr. Somsich Péternek több szerencséje volt. Járőrével eljutott Patton tábornok harcálláspontjára. A törzs egy tisztje azonnal vissza akarta küldeni, Péter azonban csak nyugodtan lóról szállt. Miután kiválóan beszélt angolul és kellő nyugalma is megvolt, leült és kijelentette, hogy addig el nem mozdul, míg a parancsnokkal nem beszélt, különben is szívesebben esne itt fogságba, mint az Enns túloldalán.
Hosszabb várakozás után megjelent az alakulat parancsnoka Patton tábornok, akinek Péter előadta, hogy az Enns keleti oldalán táborozik Európa legöregebb könnyű lovas alakulata a magyar királyi 1. honvéd huszárhadosztály. Mi csak az oroszok ellen harcoltunk és ezért szeretnénk inkább amerikai hadifogságba kerülni. Patton tábornok kifejtette, hogy köti a Jalta-i egyezmény, melyen a győztes hatalmak államfői megegyeztek, hogy a fegyverszünet életbelépésekor az Ensz folyótól keletre fekvő alakulatok orosz, a nyugatra fekvők pedig amerikai fogságba esnek. Majd röviden
megkérdezte, hogy Malanotti ezredes is a hadosztálynál van-e? Péter válaszára, hogy Malanotti ezredes már nyugdíjban van, de egykori ezrede a hadosztály keretében várja bekövetkező sorsát, Patton tábornok sajnálatát fejezte ki és elbúcsúzott. Péter lehorgasztott fejjel vonult be alakulatához. Patton tábornok lovastiszt volt a háború előtt és csak később lett az amerikaiak Guderianja, a legeredményesebb páncélos seregtest parancsnoka. Mint lovastiszt nemzetközi ugróversenyeken is részt vett.
Vitéz Malanotti Lajos ezredes a Sopron-i Nádasdy huszároknak volt hat éven át köztiszteletben álló parancsnoka. Ezredparancsnoksága idején, 1930-ban képviselte Magyarországot a torontói világbajnokságon, melyet Ibolya II. nevű lovon meg is nyert. Ezen és a megelőző new yorki concourson ismerkedett meg a két különböző világrész lovastisztje.
Elérkezett a háború utolsó napja 1945. május 8., hisz a fegyverszünet május 9-én 0 óra 0 perckor kellett, hogy életbe lépjen. A kora délutáni órákban, akkor még nekünk ismeretlen, óriási tábori színű amerikai személygépkocsit elől és hátul két-két fehér sisakos motorkerékpáros csapatcsendőr (MP) kíséretében figyeltünk meg, amint felhajt a Salaberg-i kastélyba, ahol a hadosztály parancsnokságunk volt elszállásolva. A kocsiból Patton tábornok száll ki és közli a jelentkező Purgly Tamás hadosztálysegédtiszttel, hogy a hadosztályparancsnokkal akar beszélni.
Miután Schell Zoltán ezredes nem volt fellelhető, — röviden közli, hogy a hadosztálynak éjfélig szabadon tartja átkelés céljából az Emshofen-i erőmű hídját, majd köszön és úgy ahogy jött — távozik. Purgly Tamás azonnal riadoztatja a hadosztály egységeit és dűlőutakon rövidesen megindul a hosszú menetoszlop a folyó felé. Az amerikai járőrök mintaszerűen 300-500 méterenként kis tábortüzeket raktak és sürgették az oszlop menetét. Éjfélig a hadosztálynak egy negyede volt a megváltás földjén az Enns bal partján. Ekkor Patton tábornok kocsiba ült, lehajtott St. Pöltenbe az orosz vezénylő tábornokhoz és közölte vele, hogy az erőmű hídját és előterét csak 10 órakor adja át. így menekült meg a huszárhadosztály az orosz fogságtól.
Patton tábornok nemcsak a hadosztály emberanyagát mentette meg, hanem mint lovastiszt, a lovasságnak megfelelő elhelyezéséről is gondoskodott. A hadosztályparancsnokság a Salzlhof-i kastélyban, az egyes alosztályok lovaikkal 10 km2-es körzetben a jellegzetes felső-ausztriai négyszögtanyák pajtáiban lettek elhelyezve. Az elmúlt tizenegy hónapban sohasem voltunk olyan jól beszállásolva, mint az amerikai „fogságban”. Teljesen szabadon közlekedtünk és alosztályonként két puskát csövenként öt tölténnyel is kaptunk, hogy a tanyákat és utakat biztosítsuk a szabadon bocsájtott hadifoglyok garázdálkodásával szemben. Habár semmiféle fogság érzésünk nem volt — a főre kiszámolt sárgaborsó élelmezés csak korgó gyomrokat eredményezett. Ezért éjszaka vadászatban jártasabb tisztijárőrök indultak az utak biztosítására a lankás környékre és a másnapi ebéden már egy-egy őz tette ízletesebbé a sárgaborsólevest.
Az amerikaiak mindennel számoltak, csak nem a hadosztály lóanyagával, még kb. 1500—2000 lovunk volt, talán az ország legszívósabb lóanyaga, mely túélte az elmúlt év viszontagságait Oroszországtól Felső-Ausztriáig. Méneskari tisztjeink felvették az összeköttetést a nyugatra menekített állami méntelepekkel és derék hadikancáink a hozzájuk illő legjobb ménekkel lettek fedezve. Úgy gondoltuk, hogy ezzel az elpusztult magyar gazdaságnak és lótenyésztésnek teszünk szolgálatot. Sajnos lótápot nem kaptunk, illetve csak nagyon elégtelen mennyiségben és csak szemestakarmány formájában. Nem csoda hát, hogy mindig több panasz érkezett a katonai hatóságokhoz a huszárok éjszakai szénagyűjtéséről. Pedig a huszárok csak kötelességüknek véltek eleget tenni, hisz a lóról való gondoskodásra neveltük őket. Előre látható, de nagyon keserű volt, hogy az amerikai hatóságok magunván a sok panaszt máról holnapra lovainkat összegyűjtötték és elszállították. Lovainkkal elveszett hadifogságunk tanyákon való szabad elhelyezésének jogcíme is.
Nem vittek hadifogolytáborokba, de elrendelték a hazaszállításunkat. Patton tábornok befolyásával még elérte, hogy mi voltunk az első hazatérő szerelvény, melyet az amerikaiak az oroszoknak teljes ellenjegyzett névsorral adtak át.
A hazatérő huszárhadosztály felelősségteljes parancsnokságát Makay Attila ezredes vette át. Schell Zoltán nyugaton maradt. Szeptember 13-án az Enns melletti vasútihíd közepén adták át az amerikaiak a magyar királyi Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezred maradványait Németh Dezső ezredes parancsnoksága alatt az oroszoknak.
Soraim egy hadtörténésznek bizonyosan banálisán hangzanak. Számomra azonban úgy tűnik, hogy a két talpig lovasemberek, Malanotti ezredesnek és Patton generálisnak 1930-bani találkozása a magyar királyi 1. honvéd huszárhadosztály háborús eposzának „deus ex machi- na”-ja volt. Hogy egy amerikai tábornok lelkében a legfelsőbb szövetségesi rendelkezés ellenére egy ellenséges lovasalakulattal szemben, az emberiesség, a lovasok közti szolidaritás és egy 15 év előtti futólagos sportismeretség szimpátiája kerekedjen felül, ez tudomásom szerint, példátlan a hadtörténelemben.
Hálás kegyelettel hajtom meg fejemet korunk ezen két kimagasló lovaskatonája emléke előtt, azok nevében is, akik Szibéria helyett szeretteik körébe térhettek haza.
Innsbruck, 1996. október 18. Medgyesy Miklós